Ifj. monarchista

Mennyiben számítanak a határok annak, aki akkor is a Magyar Királyságot tekinti hazájának, ha azt már mintegy hatvan éve felfüggesztették?

Királyságot a magyarnak!

A magyar, ha látja maga előtt a nemes célt, küzd érte, utolsó csep véréig, századokig, ha kell.

Királyságot!

Ha viszont nincs cél, amiért küzdhet, elkezd csüggedni. Létét hiábavalónak érzi, fennmaradását értelmetlennek, pusztulását szükségszerűnek és előre elrendeltetettnek.

Királyságot!

De várhatjuk-e mindenkitől, hogy lássa a célt, lásson egy célt? Nem, és a magyar lélek áhítozik is arra, hogy valaki neki a célt megmutassa.

Királyságot!

Ha nincs, aki méltó lenne arra, hogy kövesse, akkor hamis prófétákat és a történelemben percnyi előrelátással bíró önjelölt vezéreket követ.

Királyságot, és százszor is királyságot! Vissza a magyarnak a királyságát!

Ez a bejegyzés a Tudattalan Trianon címűnek a gondolatmeneti folytatása.

1920. június 4-én vált valósággá az, amitől már évek óta rettegett a magyarság. A megkonduló harangok gyászolták a gyászolhatatlant, és megjelölték egy új, mintegy két évtizedes korszak kezdetét.

Néha feltör az emberből a gyarló, a gyáva. Egyszerűbb és könnyebb lenne elmenni innen, messzire, elfelejteni, hogy valaha is magyar voltam. Elfelejteni e Kárpát-medencei hazát, minden nyomorúságával és keserű gyönyörűségével együtt. Nem nyomná vállamat ezerszáz esztendő felelőssége és a trianoni kilencven év már-már felfoghatatlan tragédiája.

Nem hallanám nap mint nap azokat a csak nálunk ismert szófordulatokat, hogy "ez is csak Magyarországon történhet meg", meg "itt soha nem fogunk odáig eljutni" és "azért, mert ilyen a mi népünk". Egy nemzedék gondolkozik így, amelyik az ún. rendszerváltás után szocializálódott. Kívülről szemléli a hazáját, és önmagával se vállal közösséget.